Megmondom őszintén, nagyobb mozgást vártam volna a Magyar Zenebuziktól a kultikus skót twee-pop zenekar, Camera Obscura bécsi fellépésével kapcsolatban. Noha az infantilis dallamok és az időtlen, láblógató popdalok talán még soha nem voltak ennyire kult-státuszban hazánkban, mégis csupán valamelyik blogon, valamint az Exit magazinban (!) olvastam arról, hogy Camera Obscura fellép a határhoz közel. Aztán a nagy felbuzdulásból még ennyi se lett, végül Nuxx-os szerkesztőtársammal ketten csapattuk a határ felé a kúlság minden eszközével, mint például otthonról csomagolt szendvics, és borítékban hozott euro. Épp sikerült kifognunk a párnapos őszt a féléves nyár és a két nap múlva beköszöntő tél között, így Bécsig igazán jó hangulatban próbáltuk túlüvölteni yourownhole visító gitárnyűvésekkel telezsúfolt válogatás CD-jét. A határ után rátértünk a kifejezetten nyomasztó, szűk, erdőkkel szegélyezett Ostautobahn-ra, majd meglepően hosszas senki földjén utazás után hirtelen felbukkantak a már-már familiáris érzetet nyújtó ÖMV-olajfinomító futurisztikus fényei, jelezve, hogy már közel járunk. Bécsben sokadik próbálkozásra sikerült olyan utcát találnunk, ahol lehetett balra kanyarodni, majd pedig a kiszállás-elindulás-bazmegakocsibanhagytukajegyet-visszamászás-jegykivevés kör után megnéztük, milyen hely is ez a Flex. Sok fiatal fagyoskodott a Donaukanal mellett található, kívülről nem kifejezetten bizalomgerjesztő szórakozóhely mellett, akik hozzánk hasonlóan úgy érezték, hogy a kúlság elengedhetetlen bizonyítéka egy Camera Obscura koncert. Mivel korán érkeztünk, még felfedeztük a helyi iszlám közösséget, azaz egy villamosmegállóban található kolbászárust céloztunk meg, ahol habozás nélkül bedobtunk egy borsos kolbászt és két sört.

Miután konstatáltuk, hogy a csatorna mellett határozottan hideg és erős az őszi szél, bementünk a Flexbe, ami leginkább a régi Süss Fel Nap-ra hasonlított, azt leszámítva, hogy valamiért sehol nem volt sor, sem türelmetlen, vagy rosszul öltözött emberek, szóval lehetett látni, hogy nem Magyarországon vagyunk. Ez rajtunk is látszott, hiszen hamarosan egy magyar fiatalember csatlakozott hozzánk, hogy láthatóan magyarok vagyunk (a „honnan tudtad?”-ra diplomatikusan azt a választ adta, hogy mi ketten nem vagyunk metroszexuálisok – mondjuk tény, hogy a bejáratnál pecsételő fiútól kezdve a ruhatároson át a pultosig kevés igazán macsó típussal találkoztunk, legyen elég annyi, hogy yourownhole-lal határozottan a homlokráncolós tesztoszteronvitézek közé tartoztunk). A közönség nagyrészt középiskolás-egyetem első éveit taposó fiatalokból állt, bár a harmadik sorban meglepetten fedeztem fel egy szemüveges, bajszos, farmermellényes, szigorúan néző bécsi könyvelőt is.

Fél 9-re volt kiírva a Camera Obscura, és hajszálpontosan háromnegyed kilenckor hirtelen kiperdültek a színpadra, és azonnal belecsaptak az új lemez címadó dalába, a My Maudlin Career-be. A következő dal a Swans volt, és számomra már meg is volt a koncert egyik csúcspontja; a Swans az egyik kedvencem a lemezről, a My Maudlin Career-t pedig eddig még fel se fedeztem, de itt hihetetlenül bejött az egzaltált, agyonfestett, haját dobáló szintishölgy, Carey Lander szinte lebegő szintijátéka. A hattagú együttes leginkább valamilyen falusi népzenét játszó bandára emlékeztetett: az énekes, Tracyanne Campbell leginkább egy fejőnőre hasonlított az otthonkaszerű, virágos ruhájában, a gitárosok, Kenny McKeeve és Gavin Dunbar pedig a egyértelműen erdészt alakítottak kalapban, mellényben, torkig begombolt ingben. A szemüveges dobos volt a szintishölgy mellett a legaktívabb: kedélyesen rázta a fejét a dalokra, úgy tűnt, ő érezte legjobban magát a koncerten. Volt egy trombitás is, elbújva az időről időre bécsi sört kortyoló Carey mögött, pedig az ő játéka itt erősebb volt, mint a lemezeken. Mert amúgy az nagyon hamar feltűnt, hogy szinte egy az egyben a lemezhangzást kapjuk vissza, és az hagyján, hogy a hangszerelésben, de még Tracyanne hangja is szinte mintha CD-ről szólt volna, annyira tiszta és hibátlan volt (nem onnan szólt). A hely hangosításáról egyébként nem lehetne a magyar állapotokat ostorozó bekezdés nélkül beszélni, így ezt most elegánsan kihagyjuk; lényeg, hogy megdöbbentően jól szólt minden, tökéletesen „audiofil” volt az élmény. A közönség jó bécsi szokáshoz híven alig mozdult és alig énekelt a dalok alatt, majd ehhez képest két dal között meglepően viharos lelkesedéssel éltette a zenekart, akik ettől kicsit meg is lepődtek minden alkalommal. A belassulással fenyegető koncertet a dallista közepe felé megintcsak az új lemez dalai mentették meg: a Sweetest Thing, a Honey In The Sun, és természetesen a French Navy hozta meg a közönség hangulatát (ez utóbbi dal előtt egyébként Tracyanne bíztatta is a közönséget némi táncra, amitől a közönség nagy része egyik lábáról a másikra állt).. Az időnként csörgőt is rázó fronthölgy később felengedett enyhe mélaságából, és többször mosolyogva köszönte meg a lehetőséget a közönségnek. Némi meglepetésre a főprogramot záró Lloyd, I’m Ready To Be Heartbrokenés az együttes életművéhez képest kifejezetten tempós If Looks Could Kill sem hozta meg a közönség kedvét az intenzívebb mozgolódáshoz, és gyanítom, hogy itt megint kibukott, hogy magyar vagyok, mert noha egy helyben állva, de a fejemmel erőteljesen bólogatva, csukott szemmel, teli torokból énekeltem a világ legaranyosabb dalát a szívtörő Lloydról.

És ez volt a csúcspont, mert a ráadás két dala kicsit csalódás volt: a lassú James alatt néhány öngyújtó emelkedett a levegőbe, ami tetszett Tracyanne-nek, mert a színpadról beszédbe is elegyedett az öngyújtózó fiatalokkal, majd szabadkozott, hogy még játszanának, de úgy tudják, hogy egy drum’n’bass-buli következik, úgyhogy ők búcsúznának is. A zárószám a 2006-os lemezt záró Razzle Dazzle Rose volt, mi pedig az említett drum’n’bass-party elől menekülve – egy újabb kolbászkört bedobva – elégedetten indultunk haza; a hazautat pedig sem a wapon követett portugál-magyar kudarc, sem az eső, sem pedig a tíz évvel lemaradt, a határon „pászportot” (?!) követelő rendőr sem tudta elrontani. Jó koncert volt.

7,5/10