Csonka beszámoló következik, mert összesen két koncertet láttam (Manic Street Preachers, Placebo), és a Gumipop első óráján voltam jelen. De azért annyi látszik, hogy a Szigeten továbbra is csak a HÉV-megálló és a bejárat közötti szakaszon vannak azok az arcok, akiktől félnék egy kihalt utcán. Beérni a Szigetre még mindig egy nagyon picit bizsergető érzés (a többnyelvű üdvözlő feliratokat minden évben jóleső érzéssel nézem meg), és odabent már nincs különösebb probléma semmivel. Mintha idén kevesebben is lettek volna, mint korábbi szombatokon; lehet, hogy csak én lettem életrevalóbb, vagy éppen több lett a vendéglátóegység a Sziget területén, de ezeknél sokkal valószínűbb, hogy a kisebb tömeg miatt tartott a leghosszabb sorban állásom másfél percig, pedig nem egyszer-kétszer álltam csak sorba (kacsintás).

A nap zenei csúcspontja mindjárt a legelső koncert legelső pillanatában megtörtént. Amikor éppen azt latolgattuk, hogy a Manic Street Preachers utolsóként, vagy utolsó előttiként fogja elnyomni a kis társaságunkban közös megbecsülésnek örvendő Motorcycle Emptiness-t, a walesi komcsik felsétálnak a színpadra, és rövid bemutatkozás után azonnal belekezdenek a szívtépő slágerbe. A közönség hálás, megélénkül a zászlóerdő, és a lemenő nap különösen kellemes atmoszférát teremt a pillanatnak. Az együttes eléggé bekezd, hiszen második helyen már jön is a Your Love Is Not Enough, és a lendület csak jóval később lankad el, amikor még félig eljátszott La Bamba-betétekre, vagy éppen jóval szívmelengetőbb rövid Puskás-megemlékezésre is marad idő. A koncerten igazolva láttam a tegnapi nap megdöbbentő felfedezését, miszerint a ragyogó Automnsong nem tartozik az együttes legnagyobb slágerei közé, valamint hogy a Motorcycle Emptiness egyáltalán nem a legnagyobb slágere az együttesnek (azt hiszem a cikknek ez az a pontja, ahol nincs értelme tovább tagadnom, hogy nem teljesen vagyok képben a Manic Street Preachers életművével). A zárószám ennek megfelelően az a bizonyos legnagyobb sláger, az If You Tolerate This, Your Children Will Be Next, a mindent beleadó együttes ezután engedi el a szép számú tömeget a napot meghatározó ördögi kör (sör-hugyozás-sör) további folytatására.

Placebora visszatalálunk, és itt már az elején el kell mondanom, hogy noha a Nuxx halálosan komolyan veszi a zenék szeretem/nem szeretem bontását, a MSP és a Placebo pont az a két zenekar, akikkel szerkesztőtársammal egyetértésben csak úgy „elvagyunk”, azaz bikaerős hatszámos, és kicsit felvizezett tízszámos best of-ot tudnánk az életművükből összeállítani. Magyarországon valamiért a Placebo mellett csak úgy elmenni nem szokás, főleg nem Depeche Mode-klubos múlttal, nekünk mégis sikerült; az én fejemben mindenesetre nyafogós első, korrekt, egyre javuló második-harmadik-negyedik, és unalmas sikálós ötödik-hatodik lemez él. Ez a kép nem sokat árnyalódik az amúgy remek hangulatú koncerten. Az együttes az utolsó két lemez meglehetősen egyhangú gitársikálásai domináltak, a hatszámos bestof legfixebb tagját, a Pure Morning-ot nem játszották el (állítólag mostanában nem is szokták), mindezekkel együtt a közönség, akik nyilván nálam sokkal jobban képben vannak a Placeboval, hálásan tombol, és meggyőződésem, hogy a magyar rajongók a különböző fórumokon „az eddigi legjobb magyarországi Placebo-koncert”-ként fogják jellemezni az estét. Az együttes is összeszedett volt: a teátrális mozdulatokkal püfölő dobos halálosan pontos ritmusszekcióval tartotta egyben a produkciót, egy szőke hölgy pedig a szintik és a hegedű között ingázott. Akit további külsőségek érdekelnek, Molkonak copfja volt, és engem egy pincérre emlékeztetett. Az említett Pure Morning-ot leszámítva a többi kedvenc volt (Special Needs, The Bitter End, Every You Every Me), a koncert pedig a Taste In Men-nel zárult, mégpedig úgy, hogy a gitárfeedback-et a zenekar bekapcsolva hagyta, lement a színpadról, és magát a színpadról szóló, őrjöngést fokozó hangot a technikusok kapcsolták le – nem rossz ötlet.

Ekkorra meglepően hideg lett, de a Gumipopot most már nem akartam kihagyni. Egy órát el lehetett itt is tölteni, többet is lehetett volna, de a rövid ujjú poló egyre kevésbé volt megfelelő viselet a felhőtlen bulizáshoz. A számok teljesen rendben voltak, és a Matula-féle zenebuziság minden pozitív hozadéka jelen volt, azaz simán jöhetett Lady Sovereign után Ramones, senki nem nézett hülyén a DJ-pult felé. A színpadon higanymozgó Inkei és a tánctéren tébláboló Bede elégedetten biccenthettek, mi pedig egy jelentősnek mondható séta után tudtunk fogni egy nem City-taxit, hogy aztán itthon krákogva, és port fújva az orrunkból készüljünk fel a mai napra.