Úgy tűnik, a Quimby tagjai komolyan gondolják azt az ígéretüket, amit még jópár éve tettek. Ekkor ugyanis egy interjúban megkérdezték tőlük, hogy szerintük mi a legnagyobb slágerük: meglepetésre nem az Androidő-t vágták rá a kérdésre, hanem azt mondták, hogy a legnagyobb slágerüket még nem írták meg. Azóta megjelent egy zseniális album, a Kilégzés, tele számtalan ragyogó számmal, ám olyan igazán nagy sláger ezen sem volt. Tavaly tavasszal viszont kijöttek az Ajjajjaj című kislemezzel, amelyről a címadó alkotás azonnal hatalmas siker lett, korábban elképzelhetetlen módon játszották őket csaknem minden (!) kereskedelmi rádióban, és koncerteken is remekül működött. Ez a dal aztán olyannyira „bejött”, hogy talán túl is esett a másik oldalra, sokan túlzott kommercializálódással vádolták Kiss Tibort és zenekarát.

Az új EP, a Lármagyűjtögető sem tér le erről az útról, a valószínűleg húzószámnak szánt Cuba Lunatica a legkisimultabb, legzökkenőmentesebb slágerrecept alapján készült. Az első versszakokban a tipikus Quimby-szövegvilágot hallhatjuk a reggel felé eszmélő bár belső képeivel, és csak a zseniális bridge-ben lesz egyértelmű, hogy ezúttal nem egy dunaújvárosi lokál a színhely, hanem Kuba, ahol „a cukornád feléd küldi édes illatát”. A tisztán spanyol nyelvű refrénről óhatatlanul a Fiesta zenekar ugrik be, ezzel együtt ez a középtempójú dal méltán lehetne az Ajjajjaj utódja. Arról még lesz szó, hogy miért nem lesz mégsem az.
 
A másik új dal a Haverom a J.J.Cale egy pörgősebb, örömzenélős Quimbyt mutat meg, hangszerelésében némiképp az Ajjajjaj maxi „B oldalasára”, az Álmod ébren tart-ra emlékeztetve. Líviusz helyenként bravúrós nyelvi megoldásai miatt ez a dal majdnem annyira emlékezetes, mint a Cuba Lunatica. A harmadik eddig nem hallott szám, az Én és a bank egy Kiss Tibi-féle ragyogó pársoros, amit azonban nehéz dalként értelmezni kurtasága miatt. A maradék öt dal néhány régebbi dal újrafeldolgozása, amiket már koncertekről, vagy akár az MTV Ánplágd című műsorából ismerhetünk. Ezek közül a Homo Defektus-t és a Ventilátor Blues-t teljesen újjávarázsolta az új zenei köntös: egy eredetileg idegesítő és egy félkész dalból lett két ragyogó alkotás. A Magam adom softrockos verziója és az Álmatlan dal alig megváltozott hangzása esetében nagyjából ugyanolyan színvonalú maradt az új verzió, mint az eredeti alkotás, az összképet csak az eredetileg szellős, felszabadító erejű Káosz Amigos agyatlan, kétszeres sebességű, négynegyedes ledarálása rontja el.

Az EP-t nagyrészt jó érzésekkel vehetjük ki a lejátszóból, ám két nyugtalanító érzés is bujkált bennem a meghallgatást követően. Először is mindkét teljes értékű számot (Cuba Lunatica, Haverom a J.J.Cale) Líviusz énekli, Kiss Tibi csak pár sort „kap” az Én és a bank-ban, ami még jó esetben is a frontember ihlethiányát, vagy uram bocsá’ egy esetleges hatalmi harc lehetőségét sejteti az együttes keretein belül (a legrosszabb esetet – Kiss Tibi esetleges újra kiújult mentális problémáját – csak nagyon zárójelben írom le, habár elgondolkodató, hogy Líviusz előző „előretörése” a Káosz Amigos album környékére tehető, amikor a frontember felett éppen erősen beborult az ég…). Könnyen lehet persze, hogy ez csak az ördög a falra festése, ennek ellenére én egy magyar együttesnél – de tulajdonképpen a külföldieknél is – luxusnak érzem a „két frontember-jelenséget”. Jó, ha egy együttes egy emberrel azonosítható be: emlékszem, életem első Quimby-koncertjén nem nagyon értettem, hogy a „kongás” miért beszél annyit a frontember helyett. Természetesen azóta nagyjából ismerem ennek a hátterét, a háttérbe húzódó Kiss Tibivel és a kiváló showman Líviusszal, ezzel együtt érdekesnek találom, hogy mindkét új szám Líviusz hangjával szólal meg; azok, akik az Ajjajjaj-jal ismerkedtek meg az együttessel, most a Cuba Lunaticát hallva könnyen lehet, hogy össze lesznek zavarodva.

A másik problémám a Quimby újkori lemezkiadási koncepciójával van. Amikor tavaly bejelentették, hogy csak kislemezeket és EP-ket fognak kiadni, még remélhettük, hogy csak tréfálnak, de most már egyre inkább úgy tűnik, hogy mégsem. Ez pedig nem jó dolog, és az csak az egyik része, hogy nekem megintcsak az ihlethiány ugrik be először (négy év kihagyás után eddig két kislemezen négy és fél (Én és a bank) új magyar nyelvű szám elég kevés), a másik része viszont az, hogy egyszerűen a magyar könnyűzenei bioritmus a nagylemezekre van beállítva, és ezt nem érdemes bolygatni. Nem véletlen, hogy az Ajjajaj kislemez-t szinte nagylemezi „körülrajongással” fogadta a média, ám a Lármagyűjtögetőről alig olvastam kritikákat. A Quimby helyében én mindenképpen erőt, ihletet, és dalokat gyűjtenék egy nagylemezre – akár a koncertek lemondásának érdekében is -, ami mondjuk késő ősszel meg is jelenhetne. Öt év utáni nagylemez két beharangozó EP-vel mégsem hangzik olyan rosszul, mint mostantól akár félévente egy-egy kislemezzel való maszatolás. Mintha az együttes nehezen lépne túl a valóban kiemelkedő Kilégzés-korszakon: nem elég, hogy alig születnek azóta új számok, még koncerteken még mindig erről a lemezről játsszák a legtöbb dalt, ami egyik együttesre sem vet igazán jó fényt.

A Lármagyűjtögető ezzel együtt távol áll az alibi kiadványoktól, sőt, a Cuba Lunatica minden hibájával együtt is az egyik legszerethetőbb dala az együttesnek, amiből nyáron (ha lesz még olyan idén) akár nagy sláger is lehet. Ez az év viszont mindenképpen vízválasztó lesz az együttes életében: ha egy újabb párszámos kislemez következik, ráadásul esetleg nem is igazán jó dalokkal, az a Quimby a magyar könnyűzenében eddig méltán birtokolt trónjának a megingását jelentheti.

7/10