Eternal Summers: In the beginning
Az utóbbi két évben erőteljesen megnőtt az ilyen, az átlagnál jóval alacsonyabb létszámú garage-rock bandák hype-ja, és a legtöbb azt képzeli, kurva nagy dolog mindent torzan felvenni. Az egy dolog, hogy élőben csinálhatják viccesen, de lemezen azt a két-három hangszert nem rossz külön is hallani egymástól, úgy is lehet vagány valami, nem élünk már a '60-as években. Ez a két tagú zenekar egy ázsiai csaj és egy fehér srác, előbbit nézem a főnöknek. Ők nem a rossz útat választották, de a lo-fi náluk is megmarad, tényleg nem szól más, mint amit négy kézzel egy dobon és egy gitáron el lehet érni. Én ezt a számot nevezném a harci indulójuknak, az erős kezdésnek, westernes lüktetéssel, a rájuk jellemző, kissé az éterben elfolyó vokállal. Kölcsönöz is egy jó adag pszichedelikát az egésznek, amit én alapból imádok, másfél-két perces számokban akár órákon át is.
Candy Claws: Snowflake eel wish
A bánatos, már szinte tételekben gondolkodó shoegaze-zenekarok munkásságát sosem tudtam igazán magamévá tenni, akármennyire is nagyrészt erről szól a műfaj. Amikor viszont a zajos gitár- vagy szintifüggönyt szinte ellensúlyozandó felhőtlen, dream-popos környezetbe ültetik, az eléggé betalál, feltéve persze, ha a dalok is megfoghatók. Ez a lány/fiú duó minden követelményemnek eleget tesz, nem is hallottam idén lemezt többször, mint az In the dream of the sea life-ot. Ez a szám azért külön kiemelendő, mert ebben valósul meg igazán az egy popszám hosszúsága alatti maximális kiteljesedés, a több, pár pillanatnyi akusztikus kiállással, egészen a végéig visszatartott, majd magának főszerepet követelő analóg szinti-menettel.
Why?: Into the shadows of my embrace
Ez a három raplis, munkamániás köcsög évente megír egy regényt, hogy aztán lemezt készítsenek köré, majd valami olyan helyen lépjenek fel vele, ami gőzben úszik, közben ők számonként többször is megőrülnek, valamint én is ott vagyok. Ez mind tavaly nyáron esett meg velem, mikor éppen a hip-hopos, szövegelős korszakukat élték, elég könnyen lemondtam róluk három szám után. Idén viszont végre az ének visszatérésével a számok is levedlették a monotóniát, sokszor egy dalon belül külön témákkal, többszöri tempóváltásokkal dolgoznak, minderre a fenti számnál nincs jobb példa. Sokkal jobban is áll nekik, mikor nem szövegkönyvvel, zsargonok keresésével akar az ember élményhez jutni, ha őket hallgatja, hanem szarhat mindezekre a power-pop, a kurva jó dallamok és Váratlan Helyzetek miatt.
Hamísitatlan svéd baleári hangulat, aminél hülyébb szófordulatot csak a popzene hozhat létre. Odafönt ez már külön iparág lassan, amit (a) JJ tudott eddig talán legjobban lemezre is felvenni, hiába pl. az Air France vagy a Tough Alliance, ugyanis a JJ-ben meg is marad az a borongós, innen nézve tipikus skandináv hangulat, hiába a karibi iránti perverzió. Ez a szám ha nem is ez utóbbit adja vissza a legjobban, de rakéta mellé ez is elsőrangú, ha kergetjük a sárkányt.
Idén elég erős megint a francia electro-vonal, közülük is nyilván a leghülyébb jön be nyáron, hiába februári maga a lemez. Ez a hármas már az electro-clash előtt is ontotta a 8-bites tamagochi zenéket, aztán pár év múlva leszerződve a Chicks On Speed-hez, már kicsit összeszedettebben, de továbbra is magukat tókiói tiniknek képzelve csinálták lemezeiket. Az ez évin hiába nyúltak meg kicsit a számok, sokkal könnyebb hallgatni, köszönhetően az éles dobokról puhákra, a tisztán analóg hangokról változatosabbakra váltásra. Ez itt meg a címadó dal akar lenni, ami még így teljesen letisztulva is visszadja, hogy sokat nem engedtek a koncepcióból, ugyanúgy egérhangon a vokál, 25 éves játékok lézerpisztolyai, zseb-tetrisz, szirénás kulcstartó!
Megint egy aktuális, napot nagyívben kerülő szobazenész. A szám még a tavalyi, addig elkészült dalait összegyűjtő lemezéről van, az idein ez már csak bónuszként, kész zenekarral újra felvett változatban szerepel, ami nem adja már vissza, mikre képes egy ember egy szakadt pincében egymagában. Hát, ha ilyen számokra, mint ez, aminek már a dallama mindenféle bezártságot feledtet, és az egész meg csak egyre feljebb húz a levertségből, akkor biztos jobb neki ott a föld alatt.
Az év egyik nagy ígéretének lemeze teszi rendesen dolgát, persze nem is tehet mást egy indián ritmusszekció pszichedelikával kézen fogva, háttérben az elmaradhatatlan vonósokkal és úú-úú vokálokkal. Ez ráadásul a legkeményebb és leggyorsabb számuk is egyben, hiszen a szettem is kíméletlenül zakatol a végefelé :((
The Association: Along comes Mary
Ez minden, éppen aktuális nyár kedvence nálam, pontosan 43 éve. Elég róla annyi, hogy már maguk az arcok kurva jók, a zenekari gépezet bemutatása a tranzisztoros, Japánban gyártott gitárossal. Ha már akkoriban nem jutott nekik túl sok megbecsülés más, nyugati parti együttesek mellett, akkor legalább nézzük végig, milyen egy simán elfeledett de annál menőbb zenekar száma, aminek feldolgozása a jófejséget soha sem nélkülöző Bloodhound Gang befutásába került, még plusz a Chemical Brothers is simán samplingelte őket. Sunshine-Pop, Én Így Szeretlek!!
The Russian Futurists: Let's get ready to crumble
Nem kétség, idén Ők nekem az egyik nagy felfedezés, köszönhetően a Lastfm nem mindig csalhatatlan tippjei egyikének. Matthew Adam Hart egyszemélyesből három fősre duzzasztott zenekara elektronikus lo-fi Kanadából, mi mással mint pszichedelikával! Vegyük rögtön a Dal elejét, amihez semmi felvezetés nem tartozik, úgy ahogy van, elemi erővel indul a műfúvos, műpengetős, elsőrangú főtéma, hogy aztán visszafogottabban asszisztáljon Hart énekéhez egy végtelenül leegyszerűsített, de annál döngölösebb, csettintgetős dobalapra. Akinek a Flaming Lips és a Magnetic Fields elfolyna az ujjai között, annak épp ez lett kitalálva.
