Úgy tűnik, a Quimby tagjai komolyan gondolják azt az ígéretüket, amit még jópár éve tettek. Ekkor ugyanis egy interjúban megkérdezték tőlük, hogy szerintük mi a legnagyobb slágerük: meglepetésre nem az Androidő-t vágták rá a kérdésre, hanem azt mondták, hogy a legnagyobb slágerüket még nem írták meg. Azóta megjelent egy zseniális album, a Kilégzés, tele számtalan ragyogó számmal, ám olyan igazán nagy sláger ezen sem volt. Tavaly tavasszal viszont kijöttek az Ajjajjaj című kislemezzel, amelyről a címadó alkotás azonnal hatalmas siker lett, korábban elképzelhetetlen módon játszották őket csaknem minden (!) kereskedelmi rádióban, és koncerteken is remekül működött. Ez a dal aztán olyannyira „bejött”, hogy talán túl is esett a másik oldalra, sokan túlzott kommercializálódással vádolták Kiss Tibort és zenekarát.

Éjjel elbúcsúzott a rajongóitól a Kaukázus zenekar, a magyar könnyűzene egyik legkülönösebb jelensége. Maga a koncert mondhatni a szokásos volt: iszonyatos tömeg (erre még visszatérünk), szenvtelen Kardos-Horváth János, vendégzenészek, Teszkó, Celeb, Tartós béke, Szexuális életünk, és a végén egy nagy közös fináléban a Szalai Éva. A frontember reményét fejezte ki, hogy ezek a dalok soha többé nem fognak elhangzani színpadról, viszont a szokásos fanyar kiszólások egy percig sem engedék, hogy amolyan sírós-rívós búcsúfellépés legyen az éjszakából. Teljesen rendben volt.

És hogy miért annyira különleges jelenség a Kaukázus?

Megmondom őszintén, nagyobb mozgást vártam volna a Magyar Zenebuziktól a kultikus skót twee-pop zenekar, Camera Obscura bécsi fellépésével kapcsolatban. Noha az infantilis dallamok és az időtlen, láblógató popdalok talán még soha nem voltak ennyire kult-státuszban hazánkban, mégis csupán valamelyik blogon, valamint az Exit magazinban (!) olvastam arról, hogy Camera Obscura fellép a határhoz közel. Aztán a nagy felbuzdulásból még ennyi se lett, végül Nuxx-os szerkesztőtársammal ketten csapattuk a határ felé a kúlság minden eszközével, mint például otthonról csomagolt szendvics, és borítékban hozott euro. Épp sikerült kifognunk a párnapos őszt a féléves nyár és a két nap múlva beköszöntő tél között, így Bécsig igazán jó hangulatban próbáltuk túlüvölteni yourownhole visító gitárnyűvésekkel telezsúfolt válogatás CD-jét. A határ után rátértünk a kifejezetten nyomasztó, szűk, erdőkkel szegélyezett Ostautobahn-ra, majd meglepően hosszas senki földjén utazás után hirtelen felbukkantak a már-már familiáris érzetet nyújtó ÖMV-olajfinomító futurisztikus fényei, jelezve, hogy már közel járunk. Bécsben sokadik próbálkozásra sikerült olyan utcát találnunk, ahol lehetett balra kanyarodni, majd pedig a kiszállás-elindulás-bazmegakocsibanhagytukajegyet-visszamászás-jegykivevés kör után megnéztük, milyen hely is ez a Flex. Sok fiatal fagyoskodott a Donaukanal mellett található, kívülről nem kifejezetten bizalomgerjesztő szórakozóhely mellett, akik hozzánk hasonlóan úgy érezték, hogy a kúlság elengedhetetlen bizonyítéka egy Camera Obscura koncert. Mivel korán érkeztünk, még felfedeztük a helyi iszlám közösséget, azaz egy villamosmegállóban található kolbászárust céloztunk meg, ahol habozás nélkül bedobtunk egy borsos kolbászt és két sört.

Rá kell jönnöm, hogy nem akkor nehéz épkézláb beszámolót írni egy napról, amikor csak két koncertet nézek meg, hanem akkor, amikor minden koncertbe csak belenézek, és a napjelentős részét az ismerőseimmel való beszélgetések teszik ki. Mindenesetre kb. fél 6-ra értem ki, és egy kávéval a kezemben sétáltam oda szerkesztőtársamhoz az Amber Smith koncert második sorába. Ebből talán sejthető, hogy a délutáni matinéidőpontban zajló fellépésen megdöbbentően kevés néző volt jelen, és jelentős részük nem is töltötte olyasmivel a drága idejét, mint a mozgás (azaz egyik lábról a másikra álldogálás), vagy taps. Az ősztől ideiglenesen leálló együttes is mintha csak gyorsan le akarta volna tudni a programot (teljesen érthetően), és senki nem bánta, amikor a lemezen remek, itt viszont elég széteső Select All Delete All-al befejezték a fellépést, lehetett sietni Maximo Park-ra.

Csonka beszámoló következik, mert összesen két koncertet láttam (Manic Street Preachers, Placebo), és a Gumipop első óráján voltam jelen. De azért annyi látszik, hogy a Szigeten továbbra is csak a HÉV-megálló és a bejárat közötti szakaszon vannak azok az arcok, akiktől félnék egy kihalt utcán. Beérni a Szigetre még mindig egy nagyon picit bizsergető érzés (a többnyelvű üdvözlő feliratokat minden évben jóleső érzéssel nézem meg), és odabent már nincs különösebb probléma semmivel. Mintha idén kevesebben is lettek volna, mint korábbi szombatokon; lehet, hogy csak én lettem életrevalóbb, vagy éppen több lett a vendéglátóegység a Sziget területén, de ezeknél sokkal valószínűbb, hogy a kisebb tömeg miatt tartott a leghosszabb sorban állásom másfél percig, pedig nem egyszer-kétszer álltam csak sorba (kacsintás).

Eternal Summers: In the beginning

Az utóbbi két évben erőteljesen megnőtt az ilyen, az átlagnál jóval alacsonyabb létszámú garage-rock bandák hype-ja, és a legtöbb azt képzeli, kurva nagy dolog mindent torzan felvenni. Az egy dolog, hogy élőben csinálhatják viccesen, de lemezen azt a két-három hangszert nem rossz külön is hallani egymástól, úgy is lehet vagány valami, nem élünk már a '60-as években. Ez a két tagú zenekar egy ázsiai csaj és egy fehér srác, előbbit nézem a főnöknek. Ők nem a rossz útat választották, de a lo-fi náluk is megmarad, tényleg nem szól más, mint amit négy kézzel egy dobon és egy gitáron el lehet érni. Én ezt a számot nevezném a harci indulójuknak, az erős kezdésnek, westernes lüktetéssel, a rájuk jellemző, kissé az éterben elfolyó vokállal. Kölcsönöz is egy jó adag pszichedelikát az egésznek, amit én alapból imádok, másfél-két perces számokban akár órákon át is.

A-Ha - Riding The Crest

Mivel mással is kezdhetnénk, mint az első bejegyzésben méltatott lemez egyik kiemelkedő számával. Az együttes kissé morózus, néha az az érzésünk, hogy Morten a hülye napszemüveg miatt nem látja jól a súgógépet, hehe. A norvég tinilányok viszont úgy rázzák a hajukat, mintha Mayhem koncerten lennének. A szám pedig még a sarkköri nyolcfokos nyárban is ugyanúgy működik, mint bárhol.

Cicada - Don't Stare At The Sun

Koktélzene a javából, abszolút Cicadás basszusokkal (ha előtted van a 2004-es DM-mixük dobalapja, ismered az együttes teljes munkásságát) és némi kilencvenes évekbeli dancefloor-hangulattal, egyszóval hatalmas szám, amire pont nagyon jó a Napba bámulni, jó hosszan.

Évekig minden írás úgy kezdődött az A-Háról, hogy a kritikaíró vad bizonygatásba kezdett, hogy ez az A-Ha már nem a nyolcvanas évek butuska jólfésült szintipopegyüttese, hanem nagyívű, aprólékosan kidolgozott zenét játszó norvég széplélek-zenekar. Ezt a fordulatot úgy tűnik, el lehet felejteni, mert az új A-Ha ízig-vérig szintipop, a számok nagy része akár 1986-ban is megjelenhetett volna.

...itt folytatom, amit elkezdtem.