A-Ha - Foot Of The Mountain

 2009.07.10. 10:51

Évekig minden írás úgy kezdődött az A-Háról, hogy a kritikaíró vad bizonygatásba kezdett, hogy ez az A-Ha már nem a nyolcvanas évek butuska jólfésült szintipopegyüttese, hanem nagyívű, aprólékosan kidolgozott zenét játszó norvég széplélek-zenekar. Ezt a fordulatot úgy tűnik, el lehet felejteni, mert az új A-Ha ízig-vérig szintipop, a számok nagy része akár 1986-ban is megjelenhetett volna.

Ez elsőre akár ijesztő is lehet, hiszen Morten Harket és csapata pont nem szintipopban volt erős (a nyolcvanas évek retrobulijainak fő szereplője, a Take On Me egyértelműen az egyik leggyengébb dala az együttesnek), hanem abban a gazdagon hangszerelt, polírozott hangzású, hódító zenében, amit az 1991-es Everly Brothers feldolgozásuk, a Crying In The Rain óta csináltak. Még pár éve is úgy tűnt, hogy ők lesznek az egyetlenek, akik évtizedünk közepén nem a saját nyolcvanas évekbeli hangzásukhoz való szolgai visszatéréssel lesznek képesek a felszínen maradni, hiszen az utolsó lemezük, a 2005-ös Analogue helyenként kifejezetten karcos volt, sőt a tagok utóbbi években született szólólemezei is ezt a lassú-középtempós norvég merengést prezentálták. Annyit azért lehetett tudni, hogy Mortennek nagy álma volt újra egy olyan szintipopos lemez, ami jól megy a huszonöt éve változatlan hunyorgó kölyökképéhez, és az elmúlt évek youtube-os felvételei is arra engedtek következtetni, hogy a gitárokat újra szintikre fogják cserélni. Ehhez képest a nemrég kijött Foot Of The Mountain című dal még pont azt a kilencvenes-kétezres évek míves hangzású A-Háját idézi, amit azóta szénné lopott mindenki Keane-től a Coldplay-ig: sok zongora, finom akusztikus gitár, hódító refrén – szinte látjuk magunk előtt, ahogy a U2 tíz év múlva ezt a refrént fogja lenyúlni legújabb bombasztikus kislemezéhez, ahogy tette azt 2000-ben a Beautiful Day-ben a The Sun Always Shines On TV-vel.

A Foot Of The Mountain névre keresztelt nagylemez aztán sokkal egyértelműbben fordul vissza a nyolcvanas évek közepére. Mindjárt az első hangok a The Bandstand-ben bántóan élesen idézik a Camouflage-t, a What There Is Modern Talking-hangzására pedig semmilyen mentség nincsen. Szerencsére a többi dalnál a szintihangzás inkább csak körítés azok köré a dalok köré, amelyek egészen kiválóan sikerültek. A címadó dal mellett a Take On Me-t idéző, ám annál százszor jobb Riding The Crest a legkellemesebb meglepetés, de kifejezetten erős az eső utáni tündöklő nyári reggeleket elemi erővel megjelenítő Sunny Mystery és a lemez közepén található két ballada (Real Meaning, Shadowside) is. Chris Martin is találhat a Foot Of The Mountain mellett olyan dalt, amiből meríthet némi ihletet (Nothing Is Keeping You Here, Mother Nature Goes To Heaven). Az előző lemezek novemberi havasesőt bámuló hangulata után ez egy tipikusan nyári hangulatú album, és el nem tudom mondani, milyen jó érzés reggel, munkába induláskor az utca meggyfáit gondtalanul dézsmálni, miközben a Riding The Crest szól a fülemben. A 2009-es nyárról nekem a Cicada és az A-Ha aktuális lemezei fognak beugrani, és ennél többet popzenekar nem kell, hogy elérjen.

7/10

 

Címkék: szintipop a ha foot of the mountain riding the crest

A bejegyzés trackback címe:

https://nuxx.blog.hu/api/trackback/id/tr251238002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ultraviolator 2009.08.03. 15:25:07

Szép napot a Nuxx olvasóinak!
Szia Szigi!
Örülök, h a Nuxx folytatásában pont egy ilyen "kritikával" kezdtél!
Mint tudod, sztem ez egy helyenként harmatgyenge, itt-ott pofátlanul és idegesítően tudatosnak tűnő bugyutaság, kiegészítve fantasztikus vokális/dallam/hangszerelési/hangulati elemekkel.

Azért örülök, h ez az első bejegyzésed itt, mert bízom benne, h ha még egy ilyen gyengécske poplemezt is úgy tudsz méltatni, h kedvem lesz újra és újra meghallgatni, hátha felfedezem benne azt a könnyed szépséget, amelyet Te megtaláltál benne, akkor talán a jóval mélyebb érzelmi húrokat pendítő, minden szempontból komolyabban megalkotott lemezek kapcsán is félre tudod tenni a saját elvárásaidat, és azoknak az ajánlásakor is a pozitívumokat helyezed előtérbe.

Persze nem olyan rossz szerintem sem ez az A-HA lemez, túl tettem magam az első benyomás okozta sokkon, melyet az űbergagyi hangszerelés okozott elsősorban az első három dalban, én is megtalálom már a lemezen a nekem szóló szépséget, igaz, hogy idáig eljutottam, kitartásra és például ilyen ajánlókra volt szükségem, azt hiszem az első 25-30 végighallgatáskor még inkább lettem dühös, mint vidám.

Azt, hogy popzenekar nem kell, h többet elérjen, mint kellemes emlék egy nyár "árnyékában", természetesen vitatom, kiemelten a szóban forgó Norvég trió esetében, hisz sokkal nagyobb mélységben és magaslatban is jártak már...
Persze inkább egy ilyen béna, de szerethető lemezt, mint például a Simple Minds aktuális korongját, melynek kapcsán a profizmust leszámítva semmi értékelhetőt nem találtam. (hacsak a kerek-semmitmondó- unalmas-tartalmatlanságot nem vesszük erénynek)
Számomra érthetetlen, milyen sok zenehallgatónak találkozik az ízlése egy tökéletesen megalkotott vendéglátós lemezzel.
Vendéglátós alatt értsd: soha, semmilyen körülmények közt nem tud felzaklatni, megérinteni, így tökéletes lehet éttermekben, ebéd vagy vacsora közben a háttérben, így nem vonja el az asztaltársaság figyelmét az ínyenc falatokról, esetleg a tartalmas beszélgetésekről...
Biztosan hazaérve nem fogják a netet bújni a lemez felleléséért, hacsak nem maguk is szeretnének a következő vacsorapartira egy felülmúlhatatlanul színtelen - szagtalan - jellegtelen lemezt beszerezni.
Bocs az offért.

Reménykedem, h a pontozási metódusod is átalakult, mert nehéz lenne mértékadó kritikusként elfogadni egy olyan oldal üzemeltetőjét, akinek pontszámai igen komoly kérdéseket vetnek fel,
(The Verve - Forth 7/10;
Odett & Go Girlz-Pontos 8/10;
U2-No Line On The Horizon2/10
Pet Shop Boys- Yes 6.5/10
Dm - S.O.T.U. 4/10
A-ha F.O.T.M. 7/10)

tehát bízom benne, h a pontozásból nem kell és lehet a "szakmaiságról" következtetéseket levonnia senkinek az olvasók közül...

Következő zenehallgatásom alkalmával természetesen (a?) Cicada aktuális lemeze is bekerül a csövek közé a cd pörgetőbe...

Egy kérés az olvasókhoz:
Ha tehetitek és van hozzá kedvetek, kérlek kommentáljátok Szigi lemezkritikáit!
Nem gondolom, h befolyásolná az ajánlók tartalmát és formáját, de talán jó érzéssel töltené el, ha kapna arról némi visszaigazolást, h "érdemes" szavakba öntenie az érzéseit egy-egy lemez kapcsán.

Üdv minden olvasónak és persze Neked is Szigi! :)
süti beállítások módosítása